A kanadai színésznő hat évadon át játszotta az ellenállhatatlan Samantha Jonest az HBO sikersorozatában, a Szex és New Yorkban. Most, négy évvel azután, hogy Samanthát utoljára láthattuk, a Szex és New York stábja újra összegyűlt, hogy végre leleplezzék 2008 legjobban várt moziját: a Szex és New York filmet. Ebben az interjúban Cattrall (többek között) beszél a forgatást körüllengő pletykákról, és arról is, milyen betölteni az 50-et. Jelenleg egy új sorozat előkészületein dolgozik az HBO-nál. (Mint azt azóta már tudjuk a Sensitive Skin c. sorozatról van szó, amiről korábban már olvashattatok a site-on. – Alma)
Emlékszel még, milyen volt, a meghallgatásod a Szex és New York-ba?
Kim: Nem igazán voltam meghallgatáson. [A show ötletgazdája] Darren Star keresett meg, és kért fel a szerepre. Emlékszem, egy könyvesboltban nézelődtem, mikor megláttam a Szex és New York könyvet, és arra gondoltam: “Ez nagyon furcsa. Elolvasom.” Kb. a felénél jártam, pontosan emlékszem, mikor szó szerint a szoba túlsó felébe dobtam a könyvet, mert éppen akkor szingli voltam, és arra gondoltam: “Ez annyira lehangoló. Ha a pasik ilyenek, akkor bekaphatják, ha a nők pedig ennyire szánalmasak, akkor…” Szomorú, tudod? Úgy tűnik, hogy ott vannak egymásnak, közben pedig egyáltalán nem számíthatnak egymásra. Elismerem, hogy Candace Bushnell nagyon tehetséges író, de azok az emberek, akikről ír, engem egyáltalán nem érdekelnek, és sosem szerepelnék ebben a közegben.
Milyen közegben?
Kim: Tudod, az a felkapott, menő New York. Mindig a legújabb ital, a legújabb étterem, a legutóbbi parti, a legdivatosabb tervezők. Szóval el is felejtkeztem róla, mikor hívtak, hogy Sarah [Jessica Parker] elvállalta az egyik szerepet, amit felettébb érdekesnek tartottam.
Ismerted Sarah-t?
Kim: Párszor összefutottunk különböző rendezvényeken. Láttam a Los Angelesről szóló filmben, Steve Martinnal – szerintem lenyűgözően játszott. Szóval felhívtak, hogy “Szeretnénk, ha mégegyszer átnéznéd Samantha szerepét” , mert akkor már kiválasztották Sarah-t [Carrie szerepére]. Sarah jó 10 évvel fiatalabb nálam – és arra gondoltam, “Na jól van. Oké.” Újra elolvastam, és még mindig úgy voltam vele, hogy “Eee…Nem tetszik, még akkor sem, ha ő is benne van. Ez tényleg nem nekem valő.” Úgyhogy Darren felvett valaki mást a szerepre.
Tényleg?
Kim: Igen. Aztán Dennis Erdman – Darren párja, nekem pedig régi barátom – felhívott egy vasárnap. Öt vagy hat héttel azelőtt, hogy elkezdtek forgatni, és azt mondta: “Csak azt szertném tudni, mi történt. Miért mondtál nemet?” Azt feleltem: “Nem is tudom Dennis,” 41 éves voltam “csak úgy érzem, már elmúlt az az idő, hogy ilyen szerepet játsszak, azt sem tudom, meg tudnám-e egyáltalán csinálni.” Erre azt mondta: “Hát ezt nagyon rosszul gondolod.”
Kapásból az egész sorozatot el kellett vállalnod?
Kim: Hát persze. A szerződés, amit alá kellett írnom, 6 éves elkötelezettséget jelentett – gyakorlatilag 6 évet az életemből.
És ekkor még csak az első részt forgattátok le?
Kim: Csak az első részt. Ijesztő, főleg, ha 41 éves vagy, ami azt jelenti, hogy – ha a sorozat befut – a végére 47 leszel és arra gondolsz: “Nem tudom, tényleg ezt akarom-e csinálni.” Korábban már dolgoztam egy másik sorozatban is, de egyszerűen nem tudtam elviselni. Pokoli volt. Nem volt magánéletem, kétségbeesve tépődtem azon, “Vajon férjhez megyek valaha? Lesznek gyerekeim?” Mikor ez szóba került, folyton azt hajtogatták nekem, “Ez nem TV. Ez HBO.” Én meg úgy voltam vele: “Akkor is egy egy órás tv-műsor.” Mire azt mondták: “Igazából nem egy órás, csak félórás részek lesznek.” Úgyhogy másnap reggel, miután egész éjjel nem tudtam aludni, felhívtam Darrent, hogy “Nézd, szeretnék együtt ebédelni veled.” Az összes aggodalmam, kételyem elmondtam Darrennek, többek között, hogy Samantha csak egy 2-dimenziós karakter lesz, amit a forgatókönyv alapján gondoltam. De Darren azonnal rávágta, hogy “Nem, nem, nem, nem, nem!” Egyszerűen elbűvölt.
Mikor érezted azt először, hogy valami különlegeset alkottatok, amiből nagy siker lehet?
Kim: Az első évad közepén, amikor azt a részt forgattuk, mikor mind a négyen, fekete ruhában a kertvárosba mentünk. (Első évad, 10. rész, “A bébi buli” – Alma) Láttad azt a részt?
Persze.
Kim: Sokan nem látták. Később jöttem rá – nem tudom, hogy igaz-e -, hogy ez inspirálhatta a Született Feleségeket, mert mi voltunk azok a városi csajok, akik kiutaztak a kertvárosba, ahol szinte mindenki pasztellszíneket viselt, mi meg odamentünk fekete, bőrkabátban. Aztán a második évad elején az íróink már tudták, hogy sikerünk lesz.
Ez az a rész volt, amikor bababulira mentetek?
Kim: Igen, igen, az az. Szerintem a második évad elejétől Darren és [a producer] Michael Patrick King elkezdték a történeteket konkrétan nekünk, mint színésznőknek írni. A harmadik évad felé kezdték el az emberek úgy igazán nézni a sorozatot, a visszajelzések kezdetben nem voltak jók, inkább vegyesnek mondanám. A nézők szerették a műsort, de nem hitték el, hogy vannak nők, akik így beszélgetnek és, hogy a férfiak csak valami focilabdaként vannak jelen az életükben, akikkel játszanak, akikbe belerúgnak.
El tudod képzelni magadat, másik szerepben, mint Samantha?
Kim: Charlotte-ként egyáltalán nem. Úgy gondoltam, Carrie-nek érdekesnek lehet lenni 40 évesen, de hát Carrie nem 40 éves volt. Én nem elemeztem annyira a dolgokat, mint ő, a harmincas éveimben. Próbáltam megérteni, hogyan is mennek a dolgok körülöttem, annyira szerettem volna dolgozni, csak dolgozni. Aztán a negyvenes éveimben sokkal többet tűnődtem, azon aggódtam, hogy az egész életemet egyedül fogom leélni. Ez lehet, hogy azért volt, mert először a 20-as éveimben mentem férjhez, bár ebben nem vagyok biztos. De ezzel szinte már ott is voltam a következő évtizednél, az ötvenesnél, ami szerintem már kevésbé szól a megfigyelésről.
Nekem valahogy nem is tűnt fel, hogy Samantha és a többi szereplő között ekkora korkülönbség lenne.
Kim: Szerintem mindig is úgy beszél, mintha egy magaslaton állna. Tudod. Ő már volt ott, már átélte, megcsinálta.
Most, hogy mondod, tényleg.
Kim: Aha. És ez mind azoknak az éveknek a tapasztalatán alapul, mikor hibázol, de össze kell szedned magad, tudod? Már sok mindent átélt, mégsincs benne keserűség. Bármilyen szörnyen is bánt vele egy férfi, egy üzletfél, vagy nem kapott meg egy munkát, titokzatosság lengi körül, ami elgondolkodtat “Vajon mitől félhet?”, “Van egyáltalán gyenge pontja, ahol sebezhető?”. És ez az a csodás történet, ami a sorozat közben bontakozott ki, amit Darren a kezdetekben megígért nekem, és meg is valósult. Egyre szerteágazóbb lett, de teljesen másként, mint ahogy azt gondoltam volna.
Volt egy olyan pont, mikor érezted, hogy Samantha karaktere szinte ikonikussá vált vagy, hogy ő volt az, aki a legtöbb vitát váltotta ki azok között, akik a műsorról beszélgettek?
Kim: Mikor Samantha meleg-ikonná vált, azt gondoltam “Azta, ez aztán már tényleg megkapó.”
Mikor vetted ezt észre először?
Kim: Hát, mikor különböző rendezvényekre mentem, vagy mikor az emberek csak úgy odajöttek hozzám, sokan velem egyidős, vagy akár nálam idősebb nők – sok kismama és anyuka is – sok meleg pasi is, és hát a meleg rajongók…senkihez sem foghatóak. Ííííííííímádnak, és minnél több botlást követsz el, minnél többet hibázol, annál jobban szeretnek, és szeretik Samanthát, tudod? Szerintem Darren és Michael imádtak őrültebbnél őrültebb jeleneteket írni neki. Mindig ott volt a kuncogás és mellette a félelem, hogy “Vajon nem mentek ezúttal túl messzire?” Én mindig éreztem ezeket. Átolvastam a szövegkönyveket – csináltunk olvasópróbákat is – és sokszor úgy voltam, hogy “Úristen, nem tudom, hogy ezt meg tudom-e csinálni.” De az emberektől erre már kapásból jött, hogy “Ó, már láttalak meztelenül, már láttalak így, meg úgy…” Mármint, egyszer sem voltam teljesen meztelen, egyébként is úgy éreztem, nem én vagyok meztelenül, hanem Samantha. Ő tette lehetővé, hogy ezekben a helyzetekben kényelmesen érezzem magam.
Volt esetleg ezzel kapcsolatos élményed…
Kim: Ú, van egy elég érdekes történet, amit el kell mesélnem neked. A Kennedy Center ünnepélyére mentünk, az anyukám volt a kísérőm azon az estén. Az ünnepség után odajött hozzánk valaki, és azt mondta neki: “Hogy merészel a lánya megjelenni itt?” Anyukám erre azt felelte: “A lányom színésznő, méghozzá nagyon is jó színésznő. Igen, meghökkentő szerepet játszik, de az nem az én lányom.” Mindezt az ő erős brit akcentusával. Az illető totál visszahőkölt, én mondom neked! De én is ugyanígy kezeltem a helyzetet.
A sorozat miatt az embereknek az az érzésük, hogy ti négyen nagyon jó barátnők vagytok, és mikor kiderül, hogy ez nem teljesen igaz, sokan megdöbbennek rajta.
Kim: Hát ez elég durva. De ezt teszi a tv. Úgy értem, mikor Mary Tyler Moore-t néztem, azt akartam, Rhoda legyen a legjobb barátja!
Szerinted a Szex és New York egyfajta változata a Mary Tyler Moore Show-nak, a mostani generáció számára? Mary egyedülálló, városi, dolgozó nő volt, aki jól érezte így magát. Abban az időben ez igencsak vakmerő volt.
Kim: Egyetértek. Emlékszem, az volt az első műsor, amit néztem. Emlékszem még a That Girl-re is, de azt elég butának tartottam. Én is színésznő akartam lenni és New York-ba menni, de ő annyira elbizakodott volt, nem tudtam beleélni magam. Amikor Mary Tyler Moore megjelent, mint karrierista nő, aki randizgat, egyedülálló, barátai vannak, az nagyon tetszett! Sosem láttad a családját, az ő családja a munkatársaiból állt. Aztán jött a Szex és New York, ahol a barátok voltak a család. Nem dolgoztunk együtt, de barátokként egységet alkottunk, elfogadtuk és támogattuk egymást – és ez az, amit szerintem a legtöbb nő szeretne az életében a barátnőivel, mert tudom, hogy sokan sok mindent adnak fel az életében egy férfi, vagy a család kedvéért, de annak, hogy egyedül élsz, már egészen más üzenete van. Úgy értem, Mary, legalábbis számomra, sosem volt egy boldog karakter. Valami hiányzott, tudod? Nálunk pedig olyan nők voltak, akik olyanok, mint mi. Ugyanott tartanak az életben. Érezzük jól magunkat! Élvezzük! Bármilyen nehéz is – akármennyire is akarsz egyes dolgokat, amiket szerinted el kellene érned, ha már egy bizonyos életkorba léptél, különben szánalmasan és egyedül fogsz meghalni – az egész arról szól, hogy hátat fordítasz az elvárásoknak és azt a tényt helyezed előtérbe, hogy azért nem vagy még készen ezekre a dolgokra, mert még nem akarod őket. És ezt jó dolog hallani.
Az NBC Lipstick Jungle-je és az ABC Cashmere Mafia-ja is Szex és New York másolatnak tűnnek. Mintha annak a szellemét akarnák visszaidézni, mégis mindkét próbálkozás bukásnak látszik. Nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
Kim: Nem. Nem csak a magassarkú cipőkről, meg New York ragyogásáról van szó. Nagyon várom, milyen lesz a mozi fogadtatása. A forgatás első napjától kezdve totál le voltam fagyva – egyszerre voltam lenyűgözve és nagyon ideges is – mert a Park Avenue-n forgattunk, és valahogy kiszivárgott, hogy mind a négyen ott leszünk, az első jelenet filmezésénél, amiben csak végigmegyünk az utcán. Annyi nézelődő ember volt ott, hogy nem is hinnéd el. A szemközti járdán, az úttesten, hihetetlen volt. Iszonyú sok fotóssal. Arra gondoltam: “Ez csak egy HBO sorozat volt, ami 6 évig futott!” De a sorozat az utóbbi 4 évben nem csak hogy egész Amerikában, de globálisan vált népszerűvé.
Sok helyen megy főműsoridőben, nálunk Kanadában is.
Kim:Naponta nem ám csak egyszer vagy kétszer megy – gyakorlatilag a nap bármely szakában adják valamelyik adón. Arra gondolsz: “Egyáltalán vége lesz egyszer?” Ki tudja. A rajongótábor jóval nagyobb, mint amekkorára Darren vagy az HBO valaha is számított volna. Úgy tűnik, új közönséget talált magának.
Írtál egy könyvet, felnőttéváló lányoknak, Légy igazi nő! címmel, sokat gondolkodtál rajta és bár az általatok játszott szerepek hozzáállása nagyon sok esetben pozitív példát nyújt, azért a sorozat egy bizonyos életformát is bemutat, ami nem feltétlenül követendő fiatal lányok számára.
Kim: Most elő akarod belőlem hozni a kanadait?
Bizony.
Kim: Jól van, egyet értek!
Az emberek túlnyomó többsége nem Manhattan-ben nő fel.
Kim:Tényleg?! Tudom, de ilyen a fantázia. Bárhol is legyél, elgondolkodsz azon, álmodozol arról, milyen lehet valahol máshol.
Akkor ez így rendben van.
Kim: Hát szerintem ez jól van így. Amikor a könyvet írtam, arra gondoltam “Csak meséld el, milyen”, de ez egy elég kényes kérdés. Nem használhatom az életemet példaként, mert nem abban a világban éltem, amiben most ők.
Mire célzol?
Kim: Hát, a kedvenc részem – az egyik kedvenc részem – az egyetlen olyan epizód, amire valaha is azt mondtam Michael-nek, hogy “Ezt tényleg nem mondhatom”, az a rész, mikor egy 13 éves lánnyal beszélek, aki Samanthát alkalmazza a bat mitzvah-jánk a megszervezésére. Ebben volt egy olyan jelenet, amikor vitatkoznak, ki jobb az orális szexben. Erre mondtam, hogy “Ezt nem csinálom. Nem arról van szó, hogy konzervatív lennék. Egy nő sosem tenne ilyet, hacsak nem elmebeteg.”
Csak előjött belőled a kanadai!
Kim: Úgy gondoltam, “Nem ismerek egyetlen olyan nőt sem, aki ilyet tenne.” Az átírt változatban – amiért nagyon hálás voltam Michael-nek – Samantha azt mondja: “A szex felelősséggel jár, mielőtt még nőként kezdesz el élni, miért nem élsz gyerekként?” imádtam ezt, mert igaznak hangzik.
A sorozat után szerepeltél egy darabban a West Enden, egy David Mamet darabban, egy drámában, sok sok különböző munkád volt. Tudatosan fogtál ennyire sokféle dologba, hogy újradefiniáld magad, mint színésznő?
Kim: Amikor bejelentették, hogy a sorozat véget ér, [a brit színházi rendező] Peter Hall elküldte nekem a Mégis kinek az élete? szövegkönyvét. Elolvastam az első 10 oldalt, aztán felhívtam: “Te aztán ravasz egy pasi vagy!” Mert a szerepet eredetileg egy férfi, Tom Conti játszotta, aki szerepe szerint egy szexista disznó. A 70-es években játszódik, a nőmozgalmak idején, sok csodás témával, legfontosabbként, hogy a szereplő teljesen le van bénulva. Tudtam, azért küldte nekem a szövegkönyvet, mert volt egy kis Samanthás beütése az egésznek, de annál még tovább mutatott. Nem tudtam, meg tudom-e csinálni, és nagyon meg voltam rémülve, aztán úgy voltam vele: “A fenébe is! Most vagy soha.” És még egyszer azt kell, hogy mondjam, ez a csodálatos abban az életkorban, amiben vagyok, elvállaltam a szerepet, és fantasztikus volt. Szeretem a West End-et. Szeretek Angliában lenni. Sok olyan dologgal kerültem kapcsolatba megint, amik miatt úgy döntöttem, színésznő akarok lenni. Ekkor kért fel John Boorman a The Tiger’s Tail-re. Azután játszottam a Donmar-ban – a David Mamet darabban – ami egyértelműen a legnehezebb munka volt, amit valaha is csináltam. A darabban egy stepfordi feleségből alakulok át Médeává. Aztán ajánlottak szerepet a My Boy Jack című filmben, aminek a forgatása fantasztikus élmény volt. Úgy értem, a Masterpiece Theatre-en nőttem fel, és hirtelen ott találtam magam egy óriási kalapban, magas galléros ruhában. Mesés! Múlt héten pedig a Szezám Utcában voltam.
Komolyan?
Kim: Igen!
És ki voltál? Nagymadár, vagy Süti-szörny?
Kim: Úristen, dehogyis. Csak szertném! Tudod, mikor az embernek egy szót kell bemutatnia? Az én szavam a “mesés” [fabulous] volt.
Akkor ezt jó nagy bóknak veheted.
Kim: Annyira jó volt. Aztán persze ott van az is, mikor [az HBO műsorigazgatója] Chris Albrecht felhívott telefonon: “Nem fogod elhinni, de lehet, hogy megcsináljuk a mozit”, és megcsináltuk. Elképesztő.
Azért ennél jóval többről volt szó, nem? Sok huza-vona volt a pénzügyek körül. Először nemet mondtál a mozifilmre.
Kim: Nekem nincs gazdag férjem. Nem vagyok kitartott nő. Amikor először felmerült az ötlet, nem éreztem magam késznek, és épp akkor zajlott a válásom is, ami nagyon megviselt.
Szóval amellett, hogy a színészkedés művészet, és imádod csinálni, azt akarod, hogy ezért jól megfizessenek?
Kim:Hát nem feháborító?
Hát, az emberek eléggé meglepődtek, mikor ez bekerült a köztudatba. Olvastam a fizetésen kívüli juttatásaitokról – hát nincs valami sok. Mikor aláírtál a sorozatra, akkor minden részért volt egy összeg, amit kaptál, és ennyi?
Kim: Aha. Mármint: a kábel tv máshogyan működik. Nincsenek szponzorok, hirdetők, nincs túl sok lehetőség arra, hogy különböző plusz pénzeket osztogassanak – ez miatt lehetséges egy újabb sztájk júniusban. Mindenki azért drukkol, nehogy bekövetkezzen, mert az írósztrájk eléggé keményen sújtotta az érintetteket. Viszont ez az ügy tényleg olyan, amire valóban oda kell figyelni. Jeff Bewkes [a Time Warner vezérigazgatója, korábban az HBO vezetője] briliáns ember, aki a kábel tv-t mozistúdióvá alakította, a saját feltételeivel, ezzel minőségi felnőtt szórakoztatást tett lehetővé, nem csak valami hülyeséget. Nagy rajongója vagyok a televíziózásnak, de amit ő tett, az, hogy végérvényesen megváltoztatta, eközben egyre felkapottabbá vált, és időközben a DVD-k is egészen más szerepet kezdtek játszani.
Jelenleg kb. ugyanannyi bevételük származik a DVD eladásokból, mint magukból a műsorokból, jól tudom?
Kim: Óriási üzlet. Én, személy szerint úgy érzem, hogy abból a profitból, ami valami olyan dologból származik, amit közösen hoztunk létre, mindenkinek részesülnie kellene. De tudod, Apukám nagy szakszervetis volt, és én is ebben a szellemben nevelkedtem. Azt éreztem, mikor befejeztük a sorozatot, hogy abból amit az évek alatt itt megkerestem, még nem fogok életem végig eléldegélni, mint egyesek. Ezt nem éreztem fairnek. Aztán mikor a mozi úgy tűnt, hogy meghiúsul, és mindenki engem okolt, rám mutogatott, úgy voltam vele “A megoldás elég egyszerű: csak fizetessétek ki a gázsimat, és adjatok egy jó forgatókönyvet” , mivel a szövegkönyv meg sem volt írva. De tudod, igazából nem csak erről volt szó. Szabadságra, időre volt szükségem, ráadásul az ajánlat, amit tettek olyan kiábrándító volt, hogy nagyban megkönnyítette a döntésemet. Aztán mikor újra felmerült a mozi forgatásának lehetősége, padlót fogtam, tudod? De arra gondoltam: “Oké, ha újra belekezdünk, szerintem ezúttal megegyezhetünk.” Nyitott vagyok, de főszerepet játszok, és most egy mozifilmről beszélünk. Be akarom magam biztosítani. Ahogy szerintem mindannyiunknak be kellene, nem csak nekem, érted? Örülök, hogy először nem mentem bele, akármi is volt az oka. Senkinek semmi köze nem volt hozzá, hogy miért nem. Sokkal jobb így, most, hogy már nem olyan fájdalmas.
És minden megoldódott.
Kim: És minden megoldódott, igen. Sokat tanultam arról, hogyan tárgyaljak, egyezkedjek, és, hogy kövessem a megérzéseimet azzal kapcsolatban, amit helyesnek tartok. Elégedett vagyok azzal, amit kiharcoltam magamnak, tudom, hogy a lányok is elégedettek a saját szerződéseikkel – nem hiszem, hogy az egész így alakult volna 4 évvel ezelőtt – végülis minden szuperül sikerült, most pedig azt csinálok, amit csak akarok, annyi ideig, amíg szeretném, és ez nagyon jó érzéssel tölt el. Szerettem a filmet forgatni, igazán jól éreztem magam, sokat szórakoztunk, a szövegkönyv is nagyon jó lett. Tegnap este egy olyan rendezvényen voltam, ahol Cynthia Nixon díjat kapott, és éreztem azt az egyre csak növekvő lázat, ami a bemutató előtt álló filmet övezi. Nagyon izgalmas, ugyanakkor az életem most újra meg fog változni, és ettől tartok is egy picit. Tudtad, hogy a BlackBerry eladások megduplázódtak az elmúlt három hónapban? Ez egy részről persze fantasztikus, de olyan könnyen elmerülhetsz benne, a saját életedről pedig egyszerűen megfeledkezel. Ezért is figyelek oda annyira a szabadidőmre.
Nagyon sokat cikkeztek rólad, és a lányokhoz fűződő kapcsolatodról, egész konkrétan Sarah Jessicáról és rólad. Milyen természetű a kettőtök viszonya?
Kim:Mindig is munkakapcsolat volt.
Mindketten elég régóta dolgozunk ahhoz, hogy tudjuk, sokféle munkakapcsolat létezik, egyesek jobbak, mint a másikak.
Kim: Ez igaz. Kétlem, hogy van olyan ember, aki a munkahelyén az összes munkatársával éjjel-nappal, állandóan jól kijön. Mi egymás szoros közelségben dolgozunk, és hát, emberek vagyunk. Történt valamikor olyan, hogy kényelmetlenül éreztük magunkat a másik társaságában? Persze. De semmi komolyabb hatása nem volt. Szerintem a legnagyobb konfliktus akkor volt, mikor először ajánlatot tettek a mozira. Nem éreztem, hogy jó üzletet kötnék, és senki nem állt mellettem, igaz, nem is kértem erre senkit. Úgy éreztem, a sorozat befejeztével elvesztettem az állásomat, mindannyian elvesztettük. És szerintem az egyik ok, ami miatt folytatni akartuk, legalábbis az én nézőpontomból nem csak az, hogy újra eljátszhassuk a szerepet, hanem az, hogy pénzügyi biztonságot teremtsünk magunknak. Aztán hirtelen a sorozatnak vége lett, nekünk ebbe nem volt beleszólásunk. Ezt a döntést Sarah producerként a sorozat többi producerével együtt hozta meg.
“Sarah producerként”. Csak, hogy én és az olvasók is tisztában legyünk vele, ez azt jelenti, hogy részesedik a sorozatból befolyó bevételekből, ugye?
Kim: Igen.
…és a DVD eladásokból, és minden másból, ami a sorozattal kapcsolatban van.
Kim: Igen, igen, igen.
Szóval, ha azok sikeresek, akkor a munkával készen is vagy egy életre, ugye?
Kim: Igen. Sarah nagyon keményen dolgozik, nagyszerű színésznőnek tartom. Elfogadom, amije van, de szerettem volna, ha Ő, és mások is elfogadják, hogy hogy érzek a műsorbeli közreműködésünkkel kapcsolatban. Nem hiszem, hogy művészileg ezt bárki is vitatná. De tudod, hogy a munkatársad egymillió dollárt keres epizódonként. És tudtam, hogy én sosem fogok ennyit kapni, annak ellenére sem, hogy sokszor 19 órát is dolgoztunk naponta, a házasságom tönkrement, sok barátomat is elvesztettem a munkám miatt. Egyszerűen nem volt életem. De az emberek erre csak annyit mondanak: “Ó, nem panaszkodhatsz…” Nagyon vicces volt, mikor már a mozit forgattuk, a barátom – aki semmit sem tud az üzletről – egyik nap megkérdezte tőlem: “Hogy dolgozhatsz 19 órát egy nap? Nincs ez ellen valami rendelet, vagy törvény?!” Azt válaszoltam: “Édesem, ennek pár hónap múlva vége lesz, csak nyugi.” De amikor visszanézel, arra gondolsz, megérdelmed, hogy kompenzáljanak érte – és igazán nem kértem olyan sokkal többet – de senki sem állt szóba a másikkal, és szerintem mindannyian máshogyan kezeltük a sorozat befejezését, különböző változásokon mentünk keresztül. Akkoriban, röviddel a befejezés után, mikor olyan sokat cikkeztek rólunk, hirtelen úgy lettem beállítva, mint valami pénzéhes némber, pedig nem csak magamért, mindannyiunkért tettem. Végülis, mindegy, a lényeg az, hogy minden tisztázódott, és a forgatás igazán jó hangulatban telt.
Szóval egyáltalán semmi nem változott a professzionális viszonyokban? Amikor a négyőtök újra összejött, hogy leforgassátok a filmet, onnan folytattátok, ahol abbahagytátok?
Kim: Igen. Kicsit ijesztő volt, de tényleg. Amint már mondtam, az első forgatási nap döbbenetes volt. Egy sort sem tudtam úgy elmondani, hogy valaki ne kiabált volna közbe. Cynthiától meg is kérdeztem, “Te nem érzed magad úgy, mint az egyik Beatle?” mármint, én úgy éreztem magam. Aztán azt mondtam: “Csak hadd legyek én John”, a kedvencem a Beatles-ből. Azok a pillanatok lenyűgözőek ugyanakkor kicsit ijesztőek is voltak. De szerintem mind a négyen örültünk neki, hogy visszatérhettünk.
Négyszer is jelöltek Emmy-díjra. Nem vagy csalódott, hogy egyszer sem nyertél?
Kim: Már maga a tény, hogy jelöltek, megtiszteltetés volt számomra. De hát mit tehetnél? Végzed tovább a munkádat.
Nincs egy olyan rekord, hogy kit jelöltek legtöbbször anlékül, hogy nyert volna? Ott lenne a helyed.
Kim: Aha, szerintem is. Mármint, úgy érzem, végül elismerték a szerepem. De úgy gondolom, néha egyszerűen az, ahogy kinézek, az utamba áll.
Az, hogy bombázó vagy?
Kim: Aha. Sosem figyeltem igazán erre, vagy gondolkodtam ezen. Semmi értelme. Nem hiszem, hogy a kinézetem miatt alkalmaznának. Úgy gondolom, azért engem alkalmaznak, mert valami olyan van bennem, ami éppen az ő filmjükhöz, darabjukhoz, vagy műsorukhoz kell. Az igazán nagyszerű dolog abban, hogy az 50-es éveimben van karrierem, az, hogy most sokkal jobb színésznő vagyok, mint valaha is voltam, és még dolgozhatok, mert volt egy olyan időszak, a harmincas éveimben, mikor egyáltalán nem gondoltam, hogy ez bármikor is megtörténhet. Nagyon szerencsés vagyok. Tehetség is kell hozzá, intelligencia is kell hozzá, de szerencse is.
Oprah Winfrey…
Kim: Úristen, Oprah Winfrey jut rólam eszedbe?
Nem. Az, amit mondtál, az jutatta eszembe, amit ő mondott, hogy mikor 50 éves leszel, akkor leszel az az ember, akinek lenned kell. Egyetértesz ezzel?
Kim: Akinek lenned kell? Nem. Nem hiszek ebben. Ha az én hátteremet nézzük, eladónak kéne lennem. Vagy talán a hadseregben. Az Apám oldalán mindenki a brit seregben szolgál. Szerintem az a jó abban, hogy 50 éves vagy, hogy élvezheted azt, akivé váltál, és ez csodás időszak. Úgy érzem, a Szex és New York, főként Samantha miatt – mivel már elmúlt 40 – megváltoztatta azt, ahogyan az emberek gondolkodtak, és viszonyultak ahoz, milyen 40 évesnek lenni. Mármint, nekem is voltak… vannak életkorral kapcsolatos félelmeim, gátlásaim. Ez volt az egyik ok, ami miatt nem akartam elvállalni a Szex és New Yorkot, mert nem 40 évesen nem gondoltam, hogy elég szexi vagyok. Visszatekintek az elmúlt 10 évre, és nagyon ritka, hogy egy 40-es éveiben járó nő ilyen áttörést érjen el a karrierjében, ilyen későn. Általában elgondolkodsz ilyenkor, hogy mit csinálj, hogy kapj munkát, hová menj? Engem az emberek arról kérdeztek, mi történt, mikor betöltöttem a 48-at. Mintha az életem teljesen más irányt vett volna.
Mesélj kicsit a barátodról. Kanadai?
Kim: Igen, kanadai.
Igen, és séf, és New Yorkban laktok?
Kim: New Yorkban és Torontoban. Sokszor vagyunk Torontoban. Kingstonból származik. Nekem pedig van egy kis lakásom Hamptonsban is. Tudod, mostanában sok időt töltök Angliában, de jövőre hazajövök majd kicsit, dolgozni.
Nem tudom, mire gondolsz, mikor azt mondod, haza.
Kim: A saját levélpapíromon – amit ajándékba kaptam egy nagyon kedves barátomtól a Donmar [egy darab, amiben játszott] bemutatójának estéjén, Londonban – van egy pici brit zászló, egy pici kanadai zászló és egy pici amerikai. Hazajönni nekem azt jelenti, hogy visszajövök Kanadába.
Forrás: Macleans.ca